Nem szeretem elmondani az embereknek, hogy nem eszem húst. Úgy érzem, megkülönböztetnek miatta. Mintha beteg lennék. Mintha lenne valami defektem. Szerintem fogalmuk sincs, mennyire ráéreznek az igazságra, amikor ezt gondolják. Én egy olyan ember vagyok, aki szeret irányítani. Nagyon, nagyon szeret. Akkor érzem jól magam, ha minden eseményt kézben tarthatok. Ha mindenről tudomásom van, ha mindent elintéztem, ha mindent megoldottam. Ráadásul marhára hiú is vagyok. Nyilván jól akarok kinézni, mint mindenki más. De lusta vagyok tenni érte bármit is. Gyakran nem tudok uralkodni magamon, előfordul, hogy néhány óra leforgása alatt gyakorlatilag felzabálom a hűtő tartalmát. Tegnapi maradék, múlt heti pizza, tök mindegy. Régebben, még 4-5 évvel ezelőtt, megesett, hogy ha túl sokat ettem, akkor a vécékagylóba lógva hánytattam magamat. Ezeknek az időknek már vége. Amióta nem eszem húst, nem híztam egy kilót sem. Pedig esténként néha simán betolok egy tábla Milkát, ha úgy érzem, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán.
Nagyon sokáig az evés volt az egyetlen az életemben, amit nem tudtam irányítani. Pedig próbálkoztam mindenféle módszerrel, gyakran úgy ingadozott a mérleg nyelve, mint az óra ingája a nappaliban. Aztán megvettem ezt a hülye újságot a vegán életmódról. Az emberek szépek, vékonyak és kiegyensúlyozottak voltak benne. Minden, amire vágytam. Egyik napról a másikra elkezdtem bűntudatot érezni minden egyes elfogyasztott állati eredetű termék után. Nem tudom megmagyarázni miért. Sokszor könnyebb volt kihagyni a csirkemellet a cézár salátából, mint utána undorodni magamtól. Jó érzés volt végre kontroll alatt tartani ezt is. Ha nem ettem húst, úgy éreztem, kézben tartom a dolgokat. És egyébként is az vagy, amit megeszel, én pedig nem akarok se tehén, se disznó lenni.
Akkoriban már hónapok óta mindenféle gyomorbántalommal küzdöttem (ami valószínűleg a fogyókúrák és a féktelen zabálások váltakozásának volt köszönhető). Viszonylag ügyesen titkoltam nagyjából 2-3 hétig, hogy nem fogyasztok húst. Sajtot, tojást és egyéb hasonló állati eredetű ínyencségeket kénytelen voltam fogyasztani, de ezek valahogyan nem váltottak ki undort és bűntudatot belőlem. Egy idő után azonban elkezdtek kérdezősködni az emberek, nekem pedig válaszokkal kellett előállni. Először azt akartam mondani, hogy sajnálom az állatokat. Hogy kegyetlenül bánnak velük a vágóhidakon. De rájöttem, hogy életemben nem láttam még egyetlen egy vágóhidat még csak képen sem, és fogalmam sincs, hogyan bánnak az állatokkal ott. Könnyebb volt azt mondani, hogy egészségügyi okokból nem fogyaszthatok többé húst. Ebbe a válaszba aztán mindenki remekül beletörődött, hiszen pontosan tudták, hogy miféle gyomorproblémákkal küzdök. Panaszkodós típus vagyok.
Néhány hónap elteltével jöttek a következő kérdések. Mióta vagyok vegetáriánus? Eszem-e halat? A hal az nem hús, mondták. De én ránézni sem tudtam. Számomra ugyanaz a kategória volt: állat. Úgy éreztem, hogy ha bármilyen élőlényt elfogyasztok, azzal kicsúszik a kezemből az irányítás. Ismét elvesztem a kontrollt, sőt talán sosem szerzem vissza. Elkezdek féktelenül húst zabálni. Ez lett volna a legrosszabb rémálmom. Muszáj volt hazudnom nekik. El kellett hitessem velük, hogy sosem láttak halat enni. Biztos nem én voltam, aki tavaly Balatonon betolta a maradék hekket. Sőt az sem, aki mindig harcsapaprikást rendelt a vendéglőben. Hiszen én mindig is utáltam a halat. Visszafordíthatatlanná vált a hazugságom.
Mindezt két éve folytatom. Egyetlen dologra azonban nem számítottam. Ahogy telt az idő, valahogy pszichésen teljesen a hús ellen hangoltam magam. Rá sem tudok nézni fintorgás nélkül egy steakre, pedig tisztán emlékszem, hogy három éve még minden probléma nélkül toltam be egy 20 dekás drágaságot. Egyik karácsonykor úgy döntöttem, hogy csalok és megengedek magamnak egy kis baconbe tekert szűzérmét, de alig tudtam leküzdeni egyetlen szeletet. Rögtön rohantam a mosdóba utána, ahol szégyenkezve visszatértem régi szokásomhoz és ledugtam a középső ujjamat a torkomon. Tudjátok ti, milyen rettenetes íze van a szűzérmének visszafele? Ráadásul darabos is. Azóta megszámlálhatatlan alkalommal próbálkoztam húst enni. A kezembe vettem egy-egy csirkemell darabkát, amikor senki nem látott. Forgattam, nézegettem őket, de sosem tudtam még csak a számhoz se emelni. Sajnos ki kell mondanom. Megundorodtam a hústól. Kicsúszott a kezemből az irányítás.