Úgy érzem magam, mintha nem lenne otthonom. Tudtam, hogy üresek lesznek a szekrények, a padok, a falak. Tudnom kellett, hiszen én pakoltam ki őket. De mégis, mintha megfosztottak volna valamitől, úgy álltam ott a terem közepén. Nem maradt már semmi, minden olyan üres. És valahogy én is üres vagyok. Le akartam ülni a helyemre, hiszen az az én székem már évek óta. Mégis elfogott az érzés, hogy ez sosem volt igazán az enyém. Itt hagyom valakinek, aki ugyanúgy négy évig fogja koptatni.

            Mindenki csak bolyongott, senki nem találta igazán a helyét. A mienk volt egykor ez a hely, ismertünk minden kusza vonalat a padokon, minden foltot a fehérre meszelt falon. Most meg minden olyan idegen, mintha itt sem jártunk volna, mintha valami másik iskola lenne. Mindenki azzal viccelődik, hogy nem tartozunk már ide. De hát akkor hova tartozunk? Görcsösen kapaszkodunk minden apró ténybe, ami még azt bizonyítja, hogy itt a helyünk.. Csak mászkálunk céltalanul, buta kifogásokat keresünk, hogy maradhassunk még. Hiszen ez volt a második otthonunk. Nem rakhatnak csak így ki, akkor megfosztanak az identitásunk egy részétől. Itt formáltak minket felnőtté, itt neveltek belénk mindent, ami a tovább lépéshez szükséges. Mégsem tudok egyről a kettőre jutni. Én IDE tartozom. Nem tudok máshova menni, nincs más otthonom.

            Csak ülök otthon és unatkozom. Kiraktak a munkahelyemről. Nézem, ahogy peregnek az üzenetek és csak arra tudok gondolni, hogy vajon meddig lesz ez még így? Megígérünk mindent, hogy örökké barátok leszünk. De meddig tart az örökké? Hónapokig? Évekig? Mikor némul el a csoport, mikor találunk kifogásokat, hogy kihagyjuk a találkozókat? Mikor halványulnak el a közös emlékek? Mikor szűnik meg az az érzés, hogy számomra nincs más, csak ők? Senki nem tudja megválaszolni a kérdéseimet, én pedig szokás szerint a legrosszabb választ sejtem.

            Azt se tudom, ki vagyok igazán. Létezem én nélkülük? Bárhova nézek, mindenhol közös emlékek. Mi vagyok én ezek nélkül az emlékek nélkül? Ők láttak engem igazán, de most senki sem lát. Elveszem a tömegben, nem érek semmit. Nem vagyok senki. Üres lettem én is, mint mindenki más. El lehet ezt fogadni? Ki vagyok én? Úgy érzem, nem én határozom meg az identitásomat, hanem azok, akik ismernek belülről. Mintha nem is magamat formálnám, hanem kívülről formálnának engem. Egy gyurma vagyok, amit olyanra szabnak, amilyenre csak akarnak. Szeretnék kemény lenni, de nem tudok. Puha vagyok, még ha nem is mutatkozom annak. Nincs is értelme lennem, ha nem tudok ellenállni. Mert vannak, akiknek ez olyan könnyen megy. De én csak sodródom, nincs már semmi, ami meghatározzon. Küzdök és küzdök, de mégis mi céllal? Érek én egyáltalán valamit?

            Az egészben az az igazán borzalmas, hogy azelőtt rántották ki a lábunk alól a talajt, mielőtt egyáltalán megpillanthattuk volna a következő állomást. Fogalmunk sincs, mi lesz velünk következő szeptemberben. Négy éve minden szeptember elsején biztos volt a tartózkodási helyem, de mi lesz ezek után velem? Senki nem mondja, hogy menjek ide vagy oda. Senki nem mondja, hogy mit tegyek, hol legyek. És senki nem hiányol majd sehonnan. Nem várnak sehová, nem érdekli őket a hollétem. Ki kell érdemeljem, hogy egyáltalán rajta lehessek egy listán. Szabadon meghalhatok, senkit nem érdekel.

            Sírni szeretnék, de nem tudok. Mondani akarok még valamit, de azt sem tudok. Nem maradt már semmi. Csak az a hülye szerenádos dal jár a fejemben.

Nem szeretem elmondani az embereknek, hogy nem eszem húst. Úgy érzem, megkülönböztetnek miatta. Mintha beteg lennék. Mintha lenne valami defektem. Szerintem fogalmuk sincs, mennyire ráéreznek az igazságra, amikor ezt gondolják. Én egy olyan ember vagyok, aki szeret irányítani. Nagyon, nagyon szeret. Akkor érzem jól magam, ha minden eseményt kézben tarthatok. Ha mindenről tudomásom van, ha mindent elintéztem, ha mindent megoldottam. Ráadásul marhára hiú is vagyok. Nyilván jól akarok kinézni, mint mindenki más. De lusta vagyok tenni érte bármit is. Gyakran nem tudok uralkodni magamon, előfordul, hogy néhány óra leforgása alatt gyakorlatilag felzabálom a hűtő tartalmát. Tegnapi maradék, múlt heti pizza, tök mindegy. Régebben, még 4-5 évvel ezelőtt, megesett, hogy ha túl sokat ettem, akkor a vécékagylóba lógva hánytattam magamat. Ezeknek az időknek már vége. Amióta nem eszem húst, nem híztam egy kilót sem. Pedig esténként néha simán betolok egy tábla Milkát, ha úgy érzem, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán.  

Nagyon sokáig az evés volt az egyetlen az életemben, amit nem tudtam irányítani. Pedig próbálkoztam mindenféle módszerrel, gyakran úgy ingadozott a mérleg nyelve, mint az óra ingája a nappaliban. Aztán megvettem ezt a hülye újságot a vegán életmódról. Az emberek szépek, vékonyak és kiegyensúlyozottak voltak benne. Minden, amire vágytam. Egyik napról a másikra elkezdtem bűntudatot érezni minden egyes elfogyasztott állati eredetű termék után. Nem tudom megmagyarázni miért. Sokszor könnyebb volt kihagyni a csirkemellet a cézár salátából, mint utána undorodni magamtól. Jó érzés volt végre kontroll alatt tartani ezt is. Ha nem ettem húst, úgy éreztem, kézben tartom a dolgokat. És egyébként is az vagy, amit megeszel, én pedig nem akarok se tehén, se disznó lenni.

Akkoriban már hónapok óta mindenféle gyomorbántalommal küzdöttem (ami valószínűleg a fogyókúrák és a féktelen zabálások váltakozásának volt köszönhető). Viszonylag ügyesen titkoltam nagyjából 2-3 hétig, hogy nem fogyasztok húst. Sajtot, tojást és egyéb hasonló állati eredetű ínyencségeket kénytelen voltam fogyasztani, de ezek valahogyan nem váltottak ki undort és bűntudatot belőlem. Egy idő után azonban elkezdtek kérdezősködni az emberek, nekem pedig válaszokkal kellett előállni. Először azt akartam mondani, hogy sajnálom az állatokat. Hogy kegyetlenül bánnak velük a vágóhidakon. De rájöttem, hogy életemben nem láttam még egyetlen egy vágóhidat még csak képen sem, és fogalmam sincs, hogyan bánnak az állatokkal ott. Könnyebb volt azt mondani, hogy egészségügyi okokból nem fogyaszthatok többé húst. Ebbe a válaszba aztán mindenki remekül beletörődött, hiszen pontosan tudták, hogy miféle gyomorproblémákkal küzdök. Panaszkodós típus vagyok.

Néhány hónap elteltével jöttek a következő kérdések. Mióta vagyok vegetáriánus? Eszem-e halat? A hal az nem hús, mondták. De én ránézni sem tudtam. Számomra ugyanaz a kategória volt: állat. Úgy éreztem, hogy ha bármilyen élőlényt elfogyasztok, azzal kicsúszik a kezemből az irányítás. Ismét elvesztem a kontrollt, sőt talán sosem szerzem vissza. Elkezdek féktelenül húst zabálni. Ez lett volna a legrosszabb rémálmom. Muszáj volt hazudnom nekik. El kellett hitessem velük, hogy sosem láttak halat enni. Biztos nem én voltam, aki tavaly Balatonon betolta a maradék hekket. Sőt az sem, aki mindig harcsapaprikást rendelt a vendéglőben. Hiszen én mindig is utáltam a halat. Visszafordíthatatlanná vált a hazugságom.

Mindezt két éve folytatom. Egyetlen dologra azonban nem számítottam. Ahogy telt az idő, valahogy pszichésen teljesen a hús ellen hangoltam magam. Rá sem tudok nézni fintorgás nélkül egy steakre, pedig tisztán emlékszem, hogy három éve még minden probléma nélkül toltam be egy 20 dekás drágaságot. Egyik karácsonykor úgy döntöttem, hogy csalok és megengedek magamnak egy kis baconbe tekert szűzérmét, de alig tudtam leküzdeni egyetlen szeletet. Rögtön rohantam a mosdóba utána, ahol szégyenkezve visszatértem régi szokásomhoz és ledugtam a középső ujjamat a torkomon. Tudjátok ti, milyen rettenetes íze van a szűzérmének visszafele? Ráadásul darabos is. Azóta megszámlálhatatlan alkalommal próbálkoztam húst enni. A kezembe vettem egy-egy csirkemell darabkát, amikor senki nem látott. Forgattam, nézegettem őket, de sosem tudtam még csak a számhoz se emelni. Sajnos ki kell mondanom. Megundorodtam a hústól. Kicsúszott a kezemből az irányítás.