Úgy érzem magam, mintha nem lenne otthonom. Tudtam, hogy üresek lesznek a szekrények, a padok, a falak. Tudnom kellett, hiszen én pakoltam ki őket. De mégis, mintha megfosztottak volna valamitől, úgy álltam ott a terem közepén. Nem maradt már semmi, minden olyan üres. És valahogy én is üres vagyok. Le akartam ülni a helyemre, hiszen az az én székem már évek óta. Mégis elfogott az érzés, hogy ez sosem volt igazán az enyém. Itt hagyom valakinek, aki ugyanúgy négy évig fogja koptatni.

            Mindenki csak bolyongott, senki nem találta igazán a helyét. A mienk volt egykor ez a hely, ismertünk minden kusza vonalat a padokon, minden foltot a fehérre meszelt falon. Most meg minden olyan idegen, mintha itt sem jártunk volna, mintha valami másik iskola lenne. Mindenki azzal viccelődik, hogy nem tartozunk már ide. De hát akkor hova tartozunk? Görcsösen kapaszkodunk minden apró ténybe, ami még azt bizonyítja, hogy itt a helyünk.. Csak mászkálunk céltalanul, buta kifogásokat keresünk, hogy maradhassunk még. Hiszen ez volt a második otthonunk. Nem rakhatnak csak így ki, akkor megfosztanak az identitásunk egy részétől. Itt formáltak minket felnőtté, itt neveltek belénk mindent, ami a tovább lépéshez szükséges. Mégsem tudok egyről a kettőre jutni. Én IDE tartozom. Nem tudok máshova menni, nincs más otthonom.

            Csak ülök otthon és unatkozom. Kiraktak a munkahelyemről. Nézem, ahogy peregnek az üzenetek és csak arra tudok gondolni, hogy vajon meddig lesz ez még így? Megígérünk mindent, hogy örökké barátok leszünk. De meddig tart az örökké? Hónapokig? Évekig? Mikor némul el a csoport, mikor találunk kifogásokat, hogy kihagyjuk a találkozókat? Mikor halványulnak el a közös emlékek? Mikor szűnik meg az az érzés, hogy számomra nincs más, csak ők? Senki nem tudja megválaszolni a kérdéseimet, én pedig szokás szerint a legrosszabb választ sejtem.

            Azt se tudom, ki vagyok igazán. Létezem én nélkülük? Bárhova nézek, mindenhol közös emlékek. Mi vagyok én ezek nélkül az emlékek nélkül? Ők láttak engem igazán, de most senki sem lát. Elveszem a tömegben, nem érek semmit. Nem vagyok senki. Üres lettem én is, mint mindenki más. El lehet ezt fogadni? Ki vagyok én? Úgy érzem, nem én határozom meg az identitásomat, hanem azok, akik ismernek belülről. Mintha nem is magamat formálnám, hanem kívülről formálnának engem. Egy gyurma vagyok, amit olyanra szabnak, amilyenre csak akarnak. Szeretnék kemény lenni, de nem tudok. Puha vagyok, még ha nem is mutatkozom annak. Nincs is értelme lennem, ha nem tudok ellenállni. Mert vannak, akiknek ez olyan könnyen megy. De én csak sodródom, nincs már semmi, ami meghatározzon. Küzdök és küzdök, de mégis mi céllal? Érek én egyáltalán valamit?

            Az egészben az az igazán borzalmas, hogy azelőtt rántották ki a lábunk alól a talajt, mielőtt egyáltalán megpillanthattuk volna a következő állomást. Fogalmunk sincs, mi lesz velünk következő szeptemberben. Négy éve minden szeptember elsején biztos volt a tartózkodási helyem, de mi lesz ezek után velem? Senki nem mondja, hogy menjek ide vagy oda. Senki nem mondja, hogy mit tegyek, hol legyek. És senki nem hiányol majd sehonnan. Nem várnak sehová, nem érdekli őket a hollétem. Ki kell érdemeljem, hogy egyáltalán rajta lehessek egy listán. Szabadon meghalhatok, senkit nem érdekel.

            Sírni szeretnék, de nem tudok. Mondani akarok még valamit, de azt sem tudok. Nem maradt már semmi. Csak az a hülye szerenádos dal jár a fejemben.